Elballagtak a nyolcadikosaink

Képek és videó a bejegyzés után.

Kedves diákok, szülők, kollégák!

Emlékszel 2020 tavaszára? Hajaj, de mennyire… Próbáltam felfedezni az orvosi maszkok mögött a mosolyokat; a nagymamámat nem volt szabad megölelni; és hiába küldött le anyukám élesztőért a boltba, nem csak hogy élesztő nem volt, de délig még a boltba sem mehettem le!

De vajon tényleg csak ennyi volt ez a tavasz? Valóban csak ennyire fogtok emlékezni belőle?

Dehogy is.

Emlékezni fogtok az elválásra, arra hogy véget értek a közösen eltöltött évek, a múlt feneketlen kútjába hullott mindaz, amit együtt megéltetek.

Emlékezni fogtok a soha véget nem érő matekórákra, amikor a tanár szeme úgy siklott el az osztály felett, hogy szinte érezni lehetett a suhogását.

Emlékezni fogtok arra is, hogy mindig akadt, aki képtelen volt felmászni a kötélre és bizony nevettetek, de hát ki bírja ezt ki röhögés nélkül?

És emlékezni fogtok arra is, hogy édesapátok hányszor, de hányszor elmondta, ….édes gyermekem, nem nekem tanulsz, hanem magadnak. Meg persze az életnek, mert az élet fogja igazán számon kérni rajtad mindazt, amit a fejedbe összeszedtél, és persze azt is, amit elmulasztottál.

Hogy igaza volt-e? De mennyire.

Itt és most, a búcsú óráiban persze senki sem gondol erre. És ez most nem is olyan elválás, amilyenre készültünk, amilyet szerettünk volna. Közénk állt ez a fránya vírus, nem engedi, hogy még egyszer, így a végén igazán – nem a monitoron! – egymás szemébe nézzünk, azt meg pláne nem, hogy búcsúzóul kezet rázunk, mert az mostanában egyáltalán nem ajánlott.

Kedves diákok, szülők, tanárok!

Véget ért ez a furcsa tanév. Néhány hónapig csak a számítógép, vagy éppen a mobiltelefon képernyőjén láttuk egymást, elektronikusan leveleztünk, telefonálgattunk. Furcsa, szokatlan volt, de azért tanultunk is belőle valamit, megtanultuk azt, hogy mennyire fontosak vagyunk egymásnak. És azt is, hogy mennyire üres és lényegét, értelmét vesztett az iskola, ha nem tölti be a gyerekzsivaj. Azt, hogy mennyire nehéz úgy megérteni a tananyagot, ha magyarázat közben nem látjuk a tanár szemét. És megtanultuk, hogy a közösség lényege közvetlen kapcsolat, a találkozás, a csevegés, a pusmogás, vagy éppen egymás hátba veregetése.

Véget ért ez a furcsa, csonka tanév, és akik most elhagyják iskolánkat, azoknak életük egy fontos szakasza is lezárult. Tovább lépnek a gimnáziumba, vagy szakgimnáziumba és viszik magukkal mindazt, amit az iskolától és közösségtől kaptak.

Jó utat és sok sikert kívánunk nektek!

Mi még maradunk. Eltelik ez a nyár és reményeink szerint újra élettel telik majd meg az iskola, csak rossz emlék lesz csupán a maszk és újra látjuk majd egymás mosolyát.

Bár abban is van igazság, hogy hiába takar a maszk, a szem akkor is mosolyog.

Ezt vigyük most mind el magunkkal! A szemek mosolyát, mert a szemek nem hazudnak.

Ha van bennünk szeretet, márpedig van, akkor az meg is marad.

És ha a rosszra nem is, de erre mindig érdemes lesz emlékezni 2020. különös tavaszából.

Czifra Zsuzsanna

igazgató